Száguldás az éterben

3. fejezet

A negyedik negyed is megérkezik

Fázósan húztam össze a dzsekimen a zipzárt, még arra a kis időre is, amíg a párizsi Charles de Gaulle repülőterén kerítek magamnak egy taxit. Teljesen természetes módon már Budapesten is késve indult el a járatom, itt a csomagomat keverték el és az egyetlen fellelhető szabad taxit is most vitte el előlem egy pokolba kívánt honfitársam.
Mindegy. Végül is, csak életem egyik legfontosabb találkozójáról fogok késni. Mit számít ez? De talán a következő taxival szerencsém lesz. Éppen megérkezett egy, utasaival a repülőtérre, én pedig hirtelen beugrottam a hátsó ülésre – természetesen az ellenkező ajtón, amin az utasok kiszálltak.
A sofőr először kissé meghökkent képet vágott, de ahogy pillantása a térdeimen felcsúszó szoknyámra illetve lábamra tévedt, hatalmas vigyor terült el az arcán. Majd puhán gázt adott. Szerencsére az előbbi fuvar alanyai már kivették a cuccaikat a csomagtartóból.
- Hová parancsolja? – kérdezte fülig érő szájjal a sofőröm.
- A Plaza Athenee-be, legyen szíves. – válaszoltam franciául, amin kissé meglepődött, tekintve, hogy angolul tette fel a kérdést. Hát, megnyugtató a tudat, hogy még én is tudok meglepetést okozni.

Miután tisztáztuk a célállomást, az ablakra tapasztottam a szememet és le sem vettem a tekintetemet a kinti világról. Odakint sűrű pelyhekben szállingózott a hó, puhán befedve a járdákat, az úttestet, padokat, az egész csodaszép külvilágot. A szálloda felé vezető úton híresebbnél híresebb épületek előtt haladtunk el, gyönyörűen feldíszített körutakon. Szinte fel sem fogtam, hogy mit látok.
Igazából a gondolataim máshol jártak. Azon merengtem, hogy hogy a fenében kerülhettem én ide? 24 éves vagyok és Magyarországról származom. Az egyetemet két éve végeztem el, reklám-marketing szakon, némi kommunikációs beütéssel. Azóta nem igazán találtam meg a számításomat egyik munkahelyemen sem.
Legvégül egy telekommunikációval foglalkozó cég telefonos ügyfélszolgálatán kötöttem ki és nagyon, de nagyon nem akartam ott megöregedni. Úgy éreztem, hogy az nem igazán az én világom és nem is azért koptattam az iskolapadot olyan sokáig, nem azért tanultam éjjel-nappal, hogy ott végezzem. Nem véletlenül beszélek 7 nyelven.
Többre vágytam. Utazni, új emberekkel ismerkedni. Egy olyan állást szerettem volna, ahol kiélhetem a kreativitásomat, hasznosíthatom a tanultakat. És egyszer csak, 2010 novemberében ott volt előttem, egy angol oldalon, álmaim hirdetése.

A Forma-1 mindenható ura, Bernie Ecclestone a 2011-es évadtól ismét nagy fába vágta fejszéjét. Egy állandó rádiós stábot szeretett volna létrehozni, ami tesztről-tesztre, futamról-futamra követi a Forma-1 mezőnyét a világ összes sarkába. Egy dinamikus csapatot szeretett volna érdekes és figyelemfelkeltő – magyarul hatalmas tömegeket vonzó, ezáltal még több bevételt kreáló – riportokat, nagyon jó zenéket és egy kis változatosságot az F1 amúgy sem unalmas világába.
Amikor először olvastam a hirdetést, emlékszem, hatalmas mosolyra húztam a számat. Arra gondoltam, hogy az öreg jó dolgában már tényleg nem tudja, hogy mit csinál. De azután megakadt a szemem az egyik álláslehetőségen, amit elsősorban fiatal, de kreatív szakembereknek kínált fel. Reklám-marketing menedzser.
Sokáig gondolkodtam rajta, hogy benyújtsam-e a pályázatomat. Természetesen egy szimpla önéletrajz már nem volt elég. Mellékelni kellett egy saját tervezésű posztert, néhány kreatív ötletet kifejtve, amivel a hallgatottságot és a népszerűséget növelhetnénk, és jó pár „marketing anyagot”. De belevágtam és most, hogy itt vagyok, nem bántam meg.

Amíg visszagondoltam erre az időszakra, eszembe jutott, hogy pár nap és itt van a Karácsony. Ennél az állásnál nagyszerűbb ajándékot el sem tudnék képzelni magamnak. Mire végére értem a gondolatnak, megérkeztünk a szállodához.
A londiner egyből ott termett, kinyitotta a taxiajtót, kivette a bőröndömet a hátsó ülésről, ahová bevágtam és bekísért a recepcióra. Sietve előkotortam a táskámból a kis cetlit, amire felírtam, hogy kit is kell keresnem. Gyorsan elintéztem a bejelentkezést, felvitettem a csomagjaimat a szobába, majd megérdeklődtem, hogy közvetlen főnökömet, Catalina Ascarit hol találom.
- A 404-es lakosztályban. – mosolygott rám a recepciós hölgy és a kívánságaimnak megfelelően átadta a szobakulcsomat, a bőröndömet felküldette a szobámba, én pedig végre valahára elindulhattam a találkozó színhelyére.
A liftben már egészen nagy görcsbe rándult a gyomrom, a tenyerem is némileg izzadni kezdett, nagyon izgultam. Végül kiszálltam a felvonóból a megfelelő emeleten és a 404-es lakosztályhoz sétáltam. Bekopogtam az ajtón és az néhány másodperc alatt fel is tárult előttem. Egy kb. 25-26 éves nő nyitott ajtót és mosolygott rám barátságosan. Ahogy láttam még három lány volt rajta kívül a szobában. Most már biztos, hogy jó helyen járok.
- Jó napot kívánok! Noémi Kovács vagyok! – mutatkoztam be, miközben az előttem álló nő a kezét nyújtotta.
- Szia! Nyugodtan tegezz. Catalina – röviden csak Lina – Ascari vagyok! Örülök, hogy megérkeztél! – mosolygott rám kedvesen.
- Elnézést a késésért! A gépem… - kezdtem mentegetőzni, de leintett.
- Tudom, már a telefonban is mondtad. Nem tehetsz róla. Fáradj beljebb. – invitált be a lakosztályba, majd becsukta mögöttem az ajtót. Kissé megszeppenve néztem a többiekre, jövendőbeli munkatársaimra.

Ahogy az egyik lányra néztem, kis meglepetés suhant át az én arcomon és az övén is. Odasétáltam hármójukhoz és bemutatkoztam mindenkinek.
- Noémi Kovács, de inkább csak Noncsi! – mosolyogtam rájuk.
- Szia! Esperenza Villar vagyok!
- Én pedig Laura Olivera! – nevetett rám egy másik spanyol lány is.
- Akkor már csak én vagyok hátra. – kuncogott a harmadik munkatárs jelölt. – Orsolya Fábián. A taxitolvaj. – vigyorodott el, mire én is elnevettem magam. A többiek kissé értetlenül bámultak ránk, ezért felvilágosítottuk őket a reptéren történtekről. – Szóval, te is magyar vagy. – fordult felém.
- Igen. Egészen érdekesen alakulnak a dolgok. – morfondíroztam hangosan. – 2 spanyol és 2 magyar lány. Mind a két nemzet elég szenvedélyes természet, szóval biztos, hogy igen érdekes munka elé nézünk. – kissé elnevettük magunkat. Ahogy gyorsan felmértem a helyzetet, egész jó kis társaság gyűlt itt össze.
- Ebben igazatok van. – mosolygott ránk Lina. – Gyertek át velem kérlek egy másik szobába, bemutatom, hogy mire is gondoltunk, mi lesz pontosan a feladatotok. – átmentünk a főnökasszony vezényletével egy kisebb szobába, olyan irodaféle lehetett. Kényelmesen helyet foglaltunk mindannyian, addig pedig Lina beüzemelte a projektort. – Nos, mint tudjátok az egész Száguldó Cirkusz atyja volt ennek a rádiónak az ötletgazdája. Vázolnám, hogy mi lesz a dolgotok. Utaztok minden egyes futamra, tesztre, esetleg néhány csapat pr eseményeire is, mint például fotózásokra, bemutatókra meg ilyenek. Egyszóval mindenhova, ahol a Forma-1 beteszi a lábát. Az a cél, hogy minél érdekesebb riportokat készítsetek a pilótákkal, csapatfőnökökkel és más prominens F1-es személyiségekkel. Nem az az elvárás, hogy mindig a nagy halakra utazzatok, nyugodtan lehet a viszonylag „névtelenebb” pilótákkal is beszélgetni. De azért néha-néha nem ártana egy-egy „fontosabb” személy is. A témákat illetően egyelőre szabadkezet kaptok, ha valami nem fér bele a rádió koncepciójába, arról időben szólni fogok. Eddig érthető? – mindannyian bólogattunk, hogy értjük a csíziót. A kivetítővásznon eközben megjelentek szép sorban a „cég” hierarchikus felépítése, rólunk 1-1 kép és felsorolva, hogy ki miért lesz felelős a rádió életében. – Ti lesztek az utazó stáb. Ez azt jelenti, hogy lesz majd itt Párizsban egy központ, ahol majd a pályán megszerzett riportokat fogják újra leadni, elemezgetni, esetleg vendégeket hívni, ez még nincs teljesen letisztázva. Nektek a pályán külön Home-otok lesz, persze nem valami nagy, de legalább nem kell valamelyik csapathoz bekuncsorogni.
- Ez tetszik! – mormogta Esperanza a „bajsza alatt”. Mindannyian elvigyorodtunk, majd Lina folytatta.
- Akkor most ismertetném a feladatokat. Solya lesz a programigazgató. Ez azt jelenti Orsi, hogy a te feladatod lesz majd a minél érdekesebb és változatosabb program összeállítása, mind zenei téren, mind pedig a riportoknál, interjúknál. Közted és Esperanza között szoros együttműködést várok, mivel ő lesz a zenei és hírszerkesztő. Dugjátok majd össze a fejeteket és próbáljatok meg minél kreatívabbak lenni. Laura, te vagy a műsorvezető és a riporter. Noncsi feladata lesz – természetesen Solyával és Esperanzaval való egyeztetés után – leszervezni neked az interjúalanyokat, de ha nyitott szemmel jársz-kelsz a Paddockban, hotelekben és rendezvényeken, te is nyugodtan leszervezhetsz pár riportot, esetleg helyben meginterjúvolhatod az embereket. Tudom, hogy a rádiós élő műsor 3 napig fog tartani egy versenyhétvége alatt, mégpedig 0-24 óráig, így tőled sem lehet elvárni, hogy mindig készenlétben állj. Így lányok, néha-néha nektek is le kell bonyolítanotok pár műsort illetve interjút. Noncsi. Tőled pedig azt várom, hogy minél sikeresebben szervezd meg az interjúkat és érd el, hogy komolyan vegyenek benneteket az F1-es berkeken belül. Sokan hitetlenkednek és a hátuk közepére sem kívánnak minket, így ez elég nagy feladat lesz. Ezen kívül érd el, hogy a rádió minél nagyobb publicitást kapjon, esetleg ha a fenntartáshoz 1-2 szponzort is szerzel, az sem baj. Valamint minél szélesebb körben kell hallgatókat nyerni, nem csak az adott országban, ahol éppen a verseny zajlik, hanem az egész világon. – mutatott Lina az utolsó diára, amin a célkitűzések voltak felsorolva. Majd kikapcsolta a kivetítőt. – Ennyi lenne. Tudom, hogy ez elég keményen hangzik, de gondoljatok arra, hogy egyikőtök sem lenne itt, ha nem találtuk volna úgy, hogy képesek vagytok elvégezni ezt a feladatot. Hűha, a megszeppent arcokból ítélve, kellően sokkoltam a társaságot. Gyertek, nyújtóztassuk ki a tagjainkat és menjünk le ebédelni. Utána pedig visszajövünk ide és kicsit tovább oldjuk a hangulatot. – intett fejével egy igencsak ismerős tárgy felé.
- Póker! – vigyorogtam, mint a vadalma.
- Szeretsz játszani? – érdeklődte meg Laura nevetve.
- Imádok. – bólintottam.
- Most igazán megnyugtattál. – mondta Lina, majd úgy tett, mintha izzadságcseppeket törölt volna le a homlokáról. – Na, induljunk! A magam részéről farkaséhes vagyok.

Egy nagyon kellemes ebédet fogyasztottunk el a hotel éttermében. Rengeteget beszélgettünk az ételek fölött, próbáltuk minél jobban megismerni egymást. Mire vége lett az étkezésnek, úgy éreztem, hogy egy roppant jó kis csapat tagja lettem. Erre az volt a legjobb bizonyíték, hogy magunkat már csak úgy neveztük: Zizi FM.
Lina is nagyon sokat nevetett velünk, egyáltalán nem látszott egy házsártos főnöknek. Eddig a munkával kapcsolatban csupa pozitív benyomásom támadt, a hatalmas elvárások ellenére is. Ebéd után visszamentünk Lina szobájába, lejátszottunk pár parti pókert. Épp az egyik játszma közepén tartottunk, amikor maga Bernie Ecclestone is betoppant közénk. Itt egy jó órára abbamaradt a játék, hiszen az öregúr is elmondta a maga terjengős módján azt, amit Lina kb. negyed óra alatt lezavart nekünk.
De nem baj, megilletődötten hallgattuk a Felséges Nagypapit. Majd csodálkozva vettük észre, ahogy kibontakozik a zakójából és ingujját felgyűrve, csatlakozik a pókerpartihoz. Mélységes bánatomra, kenterbe vert mindannyiunkat.