2012. augusztus 14.

Száguldás az éterben

Mert a jó munkához idő kell.. :-)

23. fejezet

Másnap reggel halkan surrantam ki az ágyból, szerencsére Kimi nem ébredt fel rá. Úgy ahogy voltam, a ruháiban lesettenkedtem a konyhába és dudorászva reggeli készítéshez fogtam. Persze nem az egész bagázsnak szándékoztam táplálékot készíteni, most csupán két személyre gondoltam. A finnre és magamra.
Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy tegnap éjjel valami elkezdődött közöttünk. Tisztáztunk néhány dolgot – koránt sem mindent – és ez olyan, mintha félig-meddig tiszta lappal kezdtünk volna bele valamibe, aminek még mi sem látjuk a végét.
Miközben a zöldpaprikás-szalonnás omlettet osztottam két tányérra, mellékelve hozzá egy kis balzsamecetes-bazsalikomos paradicsomsalátát mozzarellával, arra jöttem rá, hogy az a kis kedvesség amit Kimi mutatott, valahogy könnyített a lelkemen. Mellette könnyebb volt elviselni a tudatot, hogy mi történt a papámmal.. Megadta azt a támogatást, amire az éjjel szükségem volt. Szerintem végérvényesen ki lehet jelenteni, hogy beleszerettem. Kérdés, hogy ő mennyire gondolja komolyan amit mondott?

Mint a szúnyogokat szokás, úgy űztem el magamtól ezeket a negatív gondolatokat. Töltöttem még egy bögrébe kávét, egy kis kancsóba tejet, poharakba narancslevet és nagy sóhajjal a Kubicsek kamrájában fellelt müzlit is a hatalmas tálcára nyomorítottam. Néhány újságból úgy értesültem, hogy az Kimi egyik kedvenc reggelije.. „Vagy csak nincs aki normális reggelit adjon neki.” – gondoltam magamban gonoszan.
Megfogva a tálcát azért kezdtem el imádkozni, hogy mindent épségben feljuttassak a hálónkba. Szerencsére egyetlen lépcsőfokon sem törtem ki a lábam, de még a szőnyegszélekben sem botlottam meg. Piros pontot nekem! Már éppen azon filozofáltam, hogy hogyan nyitom ki a szoba ajtaját, amikor az előző este megismert norvég jött felém a folyósón – a fejét fogva.
- Jó reggelt! – köszöntem neki a vigyoromat a minimálisra fogva.
- Ezt nem lehet annak nevezni. – nyögte elhalóan. – Szia! Segítsek? – intett fejével a kérdéses nyílászáró felé. Bólintottam egyet, majd miután beoldalaztam a tálcával, be is csukta az ajtót.
- Küldetés teljesítve. – motyogtam magamban és óvatosan letettem a tálcát az ágy mellett álló asztalkára. Próbáltam úgy visszabújni az ágyba, hogy ne ébresszem fel a nyálát csorgatva alvó finnt, de ez sajnos már nem jött össze. – Jó reggelt! – mosolyogtam rá félénken. A nappali fényben olyan, mintha a tegnap éjjel meg sem történt volna..
- Neked is. – mondta kedvesen, két ásítás között Kimi, miközben ülő helyzetbe tornázta magát az ágyban. Mikor már a hátát is kényelmesen az ágytámlának vetette, akkor kezdett el kérdezősködni. – Mi az ott? – mutatott a tálcára felvont szemöldökkel.
- Csináltam egy kis reggelit.. – magyaráztam zavartan. Szerintem egyértelmű volt, hogy ha reggel látsz egy jól megpakolt tálcát, az reggeli. De hát a szőke fejével neki biztos tovább tartott.. – Nem tudtam mit szeretsz. – rántottam meg a vállam és a mélyülő csendben arra gondoltam, hogy bárcsak ne készítettem volna semmit. Végül megköszörülte a torkát.
- Akkor talán együnk. – mondta halkan, mire kettőnk közé emeltem a tálcát. Letört egy falatnyit a bagettből, a kezébe fogta a villát, majd csak nézte a tálcát. – Nem is tudom, mikor fordult elő utoljára, hogy valaki reggelit készített nekem. – folytatta ugyanolyan csendesen, majd rám nézett. – Köszönöm. – tette hozzá mosolyogva.
- Nincs mit. – válaszoltam szívrepesve. Az ölembe vettem a saját tányérom, majd egy apró paradicsom- és mozzarella darabot bekapva, élvezettel kezdtem el forgatni a számban a falatot.
- Jó látni, hogy élvezed az ételt. – jegyezte meg Kimi, még mindig üres villával a kezé-ben.
- Miért ne élvezném? – néztem rá hökkentem.
- Vannak olyan nők, akik inkább csak a kalóriákat számolják.. – legyintett bosszúsan és valahogy biztosra vettem, hogy a feleségére céloz. Nem akartam tovább forszírozni a témát és Kimi is bekapott végre egy falatot. – Ez nagyon finom. – nyögte hitetlenkedve.
- Örülök, ha ízlik. Egyébként ha nagyon vigyáznod kell a vonalaidra, betermelem a részed. – nyugtattam meg a drágaságot, mire felnevetett. – Ez nem vicces, szeretek enni. – nyújtottam rá a nyelvem.
- Azt látom. – vigyorgott rám, majd olyan „csakazértis” pillantással, egyetlen falattal eltüntette az omlettje felét. Rajtam volt a meghökkenés sora. – Mintha leesett volna az állad.
- Jól látod. – feleltem, majd folytattam az evést, ő pedig rajtam felejtette a pillantását. – Most már zavarba hozol. – mondtam pirulva.
- Nem baj. – felelte és kisimított egy tincset az arcomból. Mielőtt bármit tenni tudott volna, gyorsan betömtem még egy falatot a számba. Ezen elmosolyodott és ismét felemelte a villáját.
- Kéred azt a bagett csücsköt? – szegeztem a villámat a megmaradt bagett végre.
- Mernék neked nemet mondani? – tette a szívére a kezét és átadta az áhított bagett darabot. Kuncogva figyelte ahogy eltüntetem a maradékot, majd töltött egy bögre tejet nekem. Nagyot kortyoltam bele, jól esett az omlettre. – Jól laktál?
- Igen. – bólintottam sóhajtva és megsimogattam a pocimat. – Tudod, néha azon gondolkodom, hogy az evéssel elégítem ki az orális késztetéseimet. – ez volt az a pillanat, amikor a poharába prüszkölt. – Anyukám babakoromban biztos keveset szoptatott.. – tettem hozzá elmélázva, nevetésre görbülő ajkakkal, Kimit pedig még sokáig rázta a röhögés. Miután befejeztük a reggelit, összeszedtem a tányérokat és felkeltem az ágyból, a finn ugyanígy tett.
- Hová mész? – kérdezte amikor látta, hogy kifelé indulok.
- Lemegyek elmosogatni.
- Nagyon kis házias vagy. – lépdelt közelebb hozzám mosolyogva.
- Ezt azért nem mondanám. Utálok takarítani és vasalni, viszont sütni-főzni azért imádok. Ahogy enni is. Most megyek.. Szerintem egyikünknek sem hiányzik, hogy valamelyik F1-es meglásson minket együtt. – folytattam kicsit elszontyolodva. Már nyitottam az ajtót, amikor elkapta a karomat.
- Köszönöm ezt az egészet. – mondta kedvesen, végig a szemembe nézve. – Nem is tudom megmondani, hogy milyen rég volt ennyire hangulatos a reggelem. És ilyen finom a reggelim. – folytatta és megsimogatta az arcomat. Egyre közeledett felém és amikor már elfogyott a közöttünk lévő távolság, gyengéden megcsókolt. Nehezen váltunk el egymástól, túlságosan meghitt volt a pillanat varázsa. – Ennek még lesz folytatása, ugye? – kérdezte reménykedve.
- Remélem. – mosolyogtam rá félénken, majd bazsalyogva a konyha felé vettem az irányt. Ahol történetesen a három legjobb barátnőm fordult felém, kérdő tekintetekkel. Azt hiszem, hosszú beszélgetés elé nézek…