Száguldás az éterben

16. Rész
Laura
Hétfő reggel kómásan keltem arra, hogy az ajtón kopognak. A fejemre húztam a párnámat. Kissé fájt a fejem. Este többet ittam a kelleténél. Nem sokkal, de ez nekem pont elég volt ahhoz, hogy becsiccsentsek. Utálok másnapos lenni.
Arra számítottam, ha nem nyitok ajtót majd csak abbahagyja az illető, de sajnos kitartóbb volt a kelleténél. Sántikálva mentem ajtót nyitni. Es állt ott.
- Szia csajszi! Ugye nem én keltettelek?
- Szia Es! Te? Dehogy! Ilyen hajnali… fél 11? – néztem döbbentem az időt.
- Kicsit mind elaludtunk. Noncsi és Solya a liftnél várnak minket. Jössz? Lemegyünk az étterembe ebédelni, aztán készülődés és indulás Párizsba. Közben pedig kifaggatjuk Solyát az estéről! Eléggé el van varázsolódva.
- Jól hangzik, de még össze kéne kapnom magam. Pizsomában nyilván nem mehetek le. De ti menjetek előre! Nekem is rendeljetek valami tésztát meg desszertet. Lezuhanyozok és sietek. Aztán kifaggatjuk Solyát! Nem menekül!
- Okés. Siess! – indult a lift felé. Intettem, majd becsuktam az ajtót.
Elhúztam a szobában a függönyt és tényleg eléggé világos volt már kint. Egy gyors zuhany mellett döntöttem felfrissülésképpen. Sokáig csak engedtem magamra a vizet és élveztem, hogy végre kicsit kitisztulhat a fejem. Végül elzártam a zuhanyt és nyitottam a zuhany ajtaját, de épp abban a pillanatban nyílt a fürdő bejárata. Gyors mozdulattal bevágtam a zuhanyfülke ajtaját.
- Hé! Ki van ott?
- Bocsi! Én vagyok az! Fernando!
- Fernando? – résnyire kinyitottam a zuhanyfülke ajtaját. Tényleg ő volt az. – Te meg mit keresel itt? Épp fürdök, ha nem zavar!
- Zavarni éppenséggel nem zavar. – dőlt neki az ajtófélfának.
- De engem nagyon is irritál! Egyáltalán… mit keresel itt bent? A bejárat zárva volt!
- A-a! Gondoltam meglátogatlak, még mielőtt elutazok vissza a vén Európába. Viszont mikor kopogtam, az ajtó kinyitódott. Azt hittem valami baj történt. Viszont ahogy így most felmérem a helyzetet, meglehetősen… hogy is mondjam? Számomra nagyon is kellemes. Nyugodtan zuhanyozz csak. Én nem zavarok.
- Annyira vicces vagy! Épp ki szeretnék szállni! Tudod várnak a lányok, mert ebédelni szeretnénk.
- Akkor sietned kéne, nem? – nézett az órájára, majd a kezébe vett egy törülközőt.
- Mégis mit csinálsz? Nem mennél ki?
- Nekem tökéletes itt, köszönöm.
- Fernando! Kérlek! Ne kelljen könyörögnöm.
- Ebédelj velem.
- Mi? – kérdeztem értetlenül.
- Ebédelj velem. Elviszlek ebédelni. Ha benne vagy, kimegyek. HA nem, akkor nem…
- A feleséged mit szól hozzá?
- Téged ne érdekeljen… - jött közelebb én pedig húztam be az ajtót. – Mi a válaszod?
- Menj a francba!
- Oké! – hallottam a nevetését, majd pár zörejt, s végül semmi zaj nem volt. Óvatosan kinyitottam résnyire ismét az ajtót. Fer eltűnt, de az összes törülköző is. – Szólj, ha döntöttél… angyalom! – hallottam a hálóból. Magamban forrdogálva végül úgy döntöttem, jó legyen egy ebéd ezzel a mamlasszal. Addig nem tágít, a gépünk viszont miatta nem fog később indulni.
- Jó! Legyen! Egy ebéd. De kérem a törülközőt!
- Ez az! – lépett be, majd kopogott a zuhanyzófülke ajtaján. – Itt a törülköző.
- Ugye nem gondoltad, hogy kinyitom? Add csak szépen felül be!
- Tessék. Siess! – ment ki a fürdőből.
Hamar megtörülköztem, majd magam köré csavarva léptem ki a fürdőből. Fernando cipővel a lábán feküdt az ágyamon és eléggé végigmért, ahogy kiléptem. Vörösödő fejjel vettem ki egy bugyit és egy melltartót a táskámból. Épp a pólómat és nadrágomat halásztam elő, mikor mocorgás hallottam az ágy felől.
- C-c! Nem! Ugye nem gondolod, hogy így jössz el velem ebédelni?
- Nehogy te szabod meg, hogy miben menjek! – néztem villámló szemekkel rá. Kaján vigyorral végigmért.
- Én csak nem akarom, hogy holnap azon nyafogj, hogy milyen rosszul mutat rajtad egy ilyen bő póló az újságok címlapján.
- Nem fogok nyafogni, mivel nem kerülök oda! És miért akarnád, hogy ott villogjak?
- Villogjunk! Mert ott fogunk! A paparazzi és a média már csak ilyen.
- Ha nem tudnád én is a médiához tartozom. Amúgy meg nem nős vagy?
- Ehhez neked semmi közöd, világos Csillagom? És ezt vedd fel! – vett ki a szekrényből egy világoskék, combközépig érő, kissé kivágott ruhácskát. Megingattam a fejem.
- Álmodban sem!
Póló helyett végül egy csinosabb felsőt vettem fel, de maradtam a farmer térdnadrágnál. A hajam feltűztem, majd a táskám fogva indultunk. Még mielőtt elhagytuk volna a szállodát, kértem egy kis kimenőt, hogy a lányokkal beszélhessek. Elég nehéz volt elmagyarázni, hogy Fer hogyan került ide, de megígértem, hogy később majd mindnet elmondok, csak hadd legyek már túl rajta.
Fernandoval a mélygarázsba vettük az irányt. Lent várakozva néztem rá.
- Tippelj, melyikkel jöttem?
- Nyilván nem Zsigulival. – erre felhúzta a szemöldökét, mire elnevettem magam. – Nem tudom. Ferrari?
- Ez azt hiszem nem volt nehéz kérdés. – mosolyodott el. Ott van.
- Wow. Ferrari 485 Italia. És feketében? Hm… Nem rossz.
- Neked milyen kocsid van?
- A munka kocsim van. De ha olyan sok pénzem lenne, mint egyeseknek… biztos egy Laborghini Gallardot vennék. Nah, de mi ütött belém? Én voltaképpen most mérges vagyok rád! Ne is szólj hozzám!
- Nők! – forgatta meg a szemét. – Gyere, szállj be. – nyitotta ki az ajtót.
Csendesen beszálltam és élveztem, hogy most egy ki tudja hány milliós „tragacs” van a fenekem alatt. Nem mindennapi élmény! Persze amint Ferrel ismét egy levegőt voltam kénytelen szívni, próbáltam leplezni az élvezetet, de ahogy felmordult ez a gyönyörűség, valami gyermeki izgalom járt át belül.
- A lábad amúgy hogy van?
- A lábam? Jól. Köszi. Még picit sántítok, de már minden rendben lesz. – néztem rá. – Köszi, hogy megmentettél. Sokkal rosszabb is lehetett volna, ha… akkor nem jössz.
- De nem lett semmi komoly baj szerencsére.
- Hála neked. – pirultam el. – Öhm… Hova megyünk?
- Meglepetés!
- Nem szeretem a meglepetéseket!
- Sajnálom. – rántotta meg a vállát.
- Oké, akkor kérdezek. Miért…
- Nem! Múltkor, mikor hazavittelek megígérted, megpróbálsz kibújni a riporteri bőrödből!
- Ez igaz, de ha nem riporterként kérdezek? Meglehetősen érdekel, hogy nős emberként miért akarsz velem ebédelni?
- Megvannak a magam indokai. Nem tartozik rád a dolog. Itt is vagyunk! – fordult be egy kis étterem parkolójába. Kiszállt, de én nem mozdultam. Várakozón jött át az oldalamra és nyitotta ki az ajtót.
- Nem szállok ki, amíg magyarázatot nem kapok. – néztem rá.
- Márpedig hamarabb szabadulnál. Úgysem mondom el. Neked pedig rövidesen indul a géped, nem? A csomagodat pedig még össze kell pakolni.
- Féltékennyé akarod tenni Raquelt? De miért? Valami gond van a kapcsolatotokban? - megfogta a kezem és kihúzott a kocsiból, majd nekidöntött. Kissé félve néztem a szemébe.
- Nem tartozik rád a magánéletem. Ne kelljen kétszer elmondanom. Gyere. Élvezzük az ebédet.
- Ebben van egy hiba. Mégpedig az, hogy élvezettel!
Követtem és csak gondolkodtam, vajon mit akarhat elérni ezzel. Biztos voltam benne, hogy tervezett valamit. Ha minden rendben van a házasságával, bizonyára nem veszélyeztetné azt holmi kis ebéddel egy idegen nővel, aki most én vagyok.
Az étterem egy barátságos, hangulatos hely volt. Az ablaknál kaptunk egy kétszemélyes asztalt. Hamar hozták az étlapot.
- Választottál? – érdeklődte kedvesen.
- Talán egy kis milánóit kérnék. Farkas éhes vagyok.
- Oké. Akkor rendelem. Pincér! Két milánóit kérnénk, egy ásványvizet és… te mit kérsz?
- Egy narancslevet.
- Egy narancslevet.
- Rendben. Máris hozom!
- Köszönjük. – bólintott Fer, majd futólag megnézte a mobilját. – Te spanyol vagy, igaz?
- Igen. Spanyol.
- Hol születtél? Én Oviedoban, de ezt gondolom tudod.
- Én Sevillaból származom. Nagyon szép kis környék.
- Van barátod?
- A magánéletem nem tartozik rád. És amúgy is, most te játszod a riportert, vagy mi van? Szerepet cseréltünk?
- Igen, azzal a kivétellel, hogy te nem tudnád azt a szépséget úgy vezetni, ahogy én.
- De nagy az arcod. Tudod mit? Együk meg az ebédet és ne is beszéljünk. Csak felidegesítesz.
- Látom, hogy tetszik neked a stílusom.
- És a stílusod melyik része? A nagyképű undok macsó, aki azt hiszi minden lány a bugyijába olvad tőle? – elvigyorodott. - Amúgy hogy lett hirtelen ennyi időd? Nem csak az F1 jár a fejedben? Felipe előtted van a pontversenyben ember!
- A kocsi jó és sok balszerencsém volt mostanság!
- Most is kiugrottál, nem igaz? Nem veszed észre, hogy ha lehiggadnál, sokkal jobban is mennének a futamok!
- Tudom mi a dolgom. Nem kell, hogy egy kis riporter oktasson ki erről. Hamarosan ismét az élen leszünk a Ferrarival! Hiszek a csapatomban és nem adom fel!
Hátradőltem és csak figyeltem őt. Fernando is csak engem nézett. Közben kihozták az ebédet. Csendesen nekiláttunk enni. Olyan furcsán éreztem magam a közelében. Nem értem magam, miért is vitatkozok vele ennyit. Bár… megérdemli a múltkori pályabejárás után. Én csak segíteni akartam a kerékpárja szerelésében. Meg persze a mai törülközős eset sem volt épp úriemberhez méltó! Bár, aggódott, és ez… kedves.
- Minden rendben? – kérdezte, mire riadtan néztem fel. – Valami történt?
- Semmi, csak elgondolkodtam. Sok dolgom lesz otthon. – rántottam meg a vállam.
- Értem. Bocsi, hogy az előbb a kocsinál csak úgy cibáltalak. Nem szeretem, ha valaki kutat a magánéletemben.
- Ez érthető. Semmi baj. Hmm… Nagyon finom ez a milánói!
- Tényleg finom. Bár az igazi mégiscsak Olaszországban van. Utánozhatatlan a valódi olasz milánói.
- Ebben egyet kell értsek.
Végül aztán nem beszélgettünk túl sokat, hamar megettük az ebédet és Fernando visszavitt a Hotelbe. A mélygarázsban felé fordultam a kocsiban.
- Nem tudom, mire volt ez jó neked, hogy elvittél ebédelni, de remélem botrány nélkül sikerül elérned a célod. Jól esett ez a finom ebéd. Köszi.
- Én köszönöm. Ez a napom már nem indul rosszul. – mosolygott.
- Nah, én most megyek. Jó utat Európába.
- Törökországban találkozunk! Jó utat neked is Laura! – intett, majd elhajtott a fekete Ferrarival. Én magamban töprengve indultam fel a szobámba összekészülni. Hosszú lesz a repülőút Párizsig…