Száguldás az éterben

13. rész

Noncsi

13. fejezet

Szombaton korán reggel, álmosan baktattam Laura szobája felé, menet közben azonban más-sal is összefutottam.
- Es! – kiáltottam a négyesfogat harmadik tagja után. A leányzó megtorpant és moso-lyogva bevárt. – Jó reggelt. – köszöntem neki két ásítás között, a tőlem telhető legked-vesebben.
- Szia Nono! Te is Lauhoz tartasz?
- Aham. Fél órája csörgött rám, hogy az este megtámadták és lesérült. Eldobom a paró-kám tőle, de komolyan! Egy ilyen dolgot miért csak hajnalban közöl velünk? – adtam hangot a felháborodásomnak. Megráztam a fejemet. – Solya már a pályán van?
- Igen. Átvette a műszakot, úgyhogy ketten Laut is ki tudjuk vinni. Sajnos nem marad-hat ágyban, szükség van a munkájára, de szerintem meg fogjuk tudni oldani a dolgot. – magyarázta Es.
- Egyetértek. – mosolyodtam el halványan, miközben tátott szájjal lestem egy fekete-sárga pólóban közlekedő szőkeséget a folyosón. Elpirultam amikor Kimi elment mel-lettünk és végigmért.
- Mondd csak csajszi.. Mi van közted és a finn között? – kérdezett rá nyíltan a pirulá-som okára egyik kedvenc munkatársam.
- Te szeretnél a Jaime-Luc duóról beszélni? – fortyantam fel egy kicsit, bár nem Esperanzára voltam mérges, hanem a rám törő szégyenérzetre.
- Felőlem beszélhetünk róluk is. Tisztáztam a dolgot Jaimevel, úgyhogy szent a béke. Elmagyaráztam neki, hogy Luc-kel még csak ismerkedési fázisban vagyunk. Bár erről a srác szerintem még nem tud. Na mindegy. Vele ráérek később is rendezni a dolgot. A lényeg az, hogy Jaimevel sikerült mindent megbeszélni. Most pedig te jössz. – né-zett rám szúrós szemekkel. – Kimi miatt nem jöttél el a vasárnapi buliba?
- Megérkeztünk Lauhoz. – sóhajtottam fel megkönnyebbülve, hogy legalább egy kis időre megmenekültem a választól. Bekopogtam a csajszi ajtaján, majd amíg vártam az ajtónyitásra elgondolkodtam néhány dolgon.

Szerencsére Essel ügyesen kilavíroztuk Laut a pályára, büszkén jelenthetem, hogy gondosko-dásunknak hála nem sérült tovább. Legalábbis a lábára, a rekeszizmaira mért csapást még mindig nyögi.
Mivel egy tagunk kiesett a munkánk futkorászós részéből, Solya és Lau felváltva vezették a mai nap folyamán a műsort, bár inkább Laura gondoskodott a hallgatókról a mikrofon mögött – mégpedig felpolcolt lábbal. Fájdalmaihoz képest nagyon jó kedvű volt és a vendégek is rop-pant jól érezték magukat vele. Schumacher, Jean Todt, Pastor Maldonado mind-mind el vol-tak ragadtatva tőle. Sokat poénkodtak, azonban amikor a zeneválasztásra került a sor, úgy belelkesedtek, mint a kisgyerekek.
Eközben Es pályabejáráson volt az egyik Renault-os szerelővel, átbeszélgették a gumitaktikát, én pedig a Ferrari háza tája felé vettem az irányt, hogy egyeztessek egy újabb interjú időpon-tot Luca Cojalannival. Ezúttal nem Fernandot szerettük volna becserkészni, hanem a Kispöszét, alias Felipe Massát. Reméltük, hogy eddigi szezonbéli „fényes” teljesítménye kap-csán könnyebb tőle egy röpke 10 percet kérni az életéből, mintha újfent a csapattársra pályáz-nánk.
Sajnos ez a túlzott optimizmus nem hozta meg a gyümölcsét: amikor hatszemközti beszélge-tésre került sor közöttünk, a kis brazil felhúzott orral közölte, hogy ő erre most nem ér rá, vannak fontosabb dolgai, mint idióta rajongói kérdésekre válaszolni.
- Értem és sajnálom Felipe. – adtam az ártatlant, bár belül forrtam a dühtől. – De nem baj, majd találunk más, interjúra érdemesebb személyt nálad. – álltam fel negédesen mosolyogva. Luca arcán átsuhant némi düh, ezt örömmel nyugtáztam.
- Remélem ez a kis nézeteltérés közöttünk marad. – nyújtotta felém a kezét a Ferrari saj-tófőnöke.
- Ezt nem ígérhetem biztosra. – ráztam meg a fejem sajnálkozva. – Már így is elég hall-gatónk kérte, hogy Felipével is készítsünk riportot, így ha felteszik a kérdést, hogy ez miért nem jött létre eddig, nem hazudhatunk. Ez ellenkezne az elveinkkel. Legalábbis a miénkkel. – szúrtam oda még egyet, mire a sajtófőnök arcszíne a csapatáéhoz hason-lóvá vált.
- És mi lenne, ha cserébe a következő futamon egy fél órás exkluzív interjút biztosíta-nánk a számotokra? – érdeklődött tovább Signor Cojalanni.
- Ugye mindkét pilótával? – Addig kell ütni a vasat, amíg meleg.
- Természetesen. – felelte fogcsikorgatva, de azért mosolyogva Luca, míg Felipe sápa-dozott a dühtől.
- Ez remek. Igazán köszönjük a lehetőséget. – mosolyogtam rájuk győzelmem biztos tudatában, majd egy gyors búcsú után véget ért az audiencia. Hiába, szerény vélemé-nyem szerint engem itt már soha nem fognak meghívni egy jóféle olaszos ebédre. Ki-szúrják a szemem egy üveg ásványvízzel. Galád banda.

Éppen ezt az üveg vizet dobálgatva sétáltam vissza a főhadiszállásunkhoz, amikor sikerült nekimennem valakinek. A közelben máris felharsant a nevetés.
- Uhh, bocsi. – kértem elnézést a kárvallottól, majd még arrébb is taszítottam kicsit a Toro Rossos egyenruhát viselő szerelőt, mivel éppen az égből a föld felé száguldó vizespalack útjában állt. – Még egyszer bocs. De ezért a gravitáció a felelős, nem én. – vetettem be a kiskutya szemeket.
- Nincs semmi baj. – mosolygott rám, majd bemutatkozott. – Giorgo vagyok. – nyújtot-ta a kezét, amit némi késlekedés után elfogadtam.
- Noncsi. – viszonoztam a mosolyát, majd elengedtem a kezét. Szerettem volna, ha ő is így tesz, de hát ez nem igazán jött össze. Még mindig satuba szorította a tenyeremet.
- Nagyon szép neved van. – bókolt kedvesen.
- Köszönöm. – azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor elpirultam. – Ne haragudj, de most már mennem kell. Várnak vissza a stúdióba.
- Értem. – sóhajtott nagyot. – Láthatlak még valamikor?
- Itt dolgozunk mindannyian. – feleltem vállat vonva, de azért kedvesen. – Úgyhogy meg van rá az esély. Szia!
- Szia! – köszönt el ő is, majd két puszival megtoldotta a búcsút. Rákvörös arccal foly-tattam az utamat, bár az nem tartott valami sokáig, ugyanis pár lépés után újfent meg-torpanásra késztetett még egy elém toppanó férfiegyed. Kezdtem azon a véleményen lenni, hogy túl nagy ez a Paddock.
- Ő a barátod? – tért rá a lényegre a Jégember. Se köszönés, semmi. Csak egy kis mér-ges hangszín.
- Dehogy. – legyintettem. – Most ismertem meg. De miért is magyarázkodom neked? – kúszott fel az agyamba a vörös köd és megszaporáztam a lépteimet.
- Mert még szeretnél velem dugni. – mondta halkan, de velősen Kimi.
- Gondolod?!
- Biztos vagyok benne. – súgta a fülembe, amikor egy bokor takarásába értünk. Kicsit még a fülcimpámba is beleharapott. Apró sóhaj szakadt fel belőlem. Szinte magam előtt láttam az önelégült vigyorát. Azután ránéztem az arcára, de teljesen közömbös volt. Ez fájt. – Este ráérsz?
- Igen.. – feleltem megadva neki magam, mert rájöttem, hogy még ezek ellenére sem tudok ellenállni Kiminek. Jelenleg mindenemet odaadtam volna, ha beletúrhatok a ha-jába vagy átölelhetem.
- Akkor majd megyek. 22 körül. – zárta le a dolgot, majd elsuhant az időmérőre.

Fél óra múlva már az én agyam is – kis túlzással – az előttem tornyosuló papírmunkán járt. Persze a gondolataim közben el-elkalandoztak más irányba is, egészen addig, amíg a telefon csörgése ki nem zökkentett belőlük. A kijelzőre nézve ledöbbentem, hogy már délután 6 óra is elmúlt.
- Szia Mama! Jaj de örülök, hogy hívtál! – köszöntem örömmel a nagymamámnak, túl-téve magam azon az apró tényen, hogy jó pár óra észrevétlenül pergett le számomra.. – Mi újság? Hogy vagytok?
Miután erre az egyszerű kérdésre választ kaptam, már nem láttam olyan szépnek a világot, mint a hívás előtt. Ahogy befejeztük a beszélgetést, nem érdekelt, hogy még nem fejeztem be a munkámat, csendesen összepakoltam a cuccaimat és a szálloda felé vettem az irányt. Odaér-ve felvettem a kulcsot a portán, majd beszálltam a liftbe, anélkül, hogy szétnéztem volna, ki van még odabent.
- Noncsi! – köszönt rám vigyorogva Giorgo, míg a másik sarokban Kimi állt faarccal. Szomorúan néztem az olaszra.
- Szia Giorgo. – mondtam halkan, Kimi felé pedig biccentettem egyet.
- Valami baj van? – kérdezte egyből az olasz. – Tudok segíteni?
- Ha nem tudod elintézni, hogy pár percen belül Budapesten legyek, akkor nem. – ráz-tam meg a fejem.
- Családi gondok? – érdeklődött együttérzőn.
- Igen. – feleltem a könnyeimet nyelve, majd szerencsére megállt a lift az emeletemnél. – Sziasztok. – leheltem, majd meg sem várva a választ, ahogy nyílt az ajtó, magára hagytam a két srácot. A szobámba mentem és ledőltem az ágyra, bőgni egy kiadósat. Csak akkor keltem fel onnan, amikor 22.00-kor kopogtak az ajtómon. Könnymaszatos arccal nyitottam ki az ajtót és nem lepődtem meg, amikor Kimit találtam a küszöbö-mön.
- Hogy vagy? – kérdezte meg elnézve a fejem felett, egyik lábáról a másikra állva, egy-általán nem azt sugallva, hogy érdekelné a válasz a feltett kérdésére.
- Ha nem érdekel, minek kérdezed? – tettem fel halkan a kérdést, mire végre a szemem-be nézett. – Úgyis csak szexért jöttél, nem? – frocliztam tovább.
- Pontosan. – felelte megfeszülő állkapoccsal, majd amikor szélesebbre tártam az ajtót, beljebb lépett. Határozott mozdulattal becsukta a nyílászárót, mondhatni becsapta. Felemelt, az ágyhoz vitt és elvette amiért jött. Szexeltünk, egész éjszaka. Lélek nélkül, csak a testi vágyat követve. Miután elaludt mellettem, elbőgtem magam…