Száguldás az éterben

Noncsi

14. fejezet

A hajnali derengés már átütött a sötétítő függöny résein és én még mindig nem tudtam elaludni. Csak ültem az ágy egyik oldalán, meztelenül, egy lepedővel betakarva és néztem ahogy Kimi békésen alszik mellettem.
A nagymamámmal való beszélgetés nem hagyott nyugodni. Alig pár órája tudtam meg, hogy a nagypapámat kórházba szállították, mert már annyira rosszul van, hogy életveszélyes lenne otthon ápolni őt.
Emésztett a lelkiismeret-furdalás. A munkám miatt annyira régen voltam otthon, nagyon rég beszéltem velük, látogattam meg őket. Hiányoztak, hiányzanak és mégsem tehetem meg azt, hogy egyik pillanatról a másikra repülőre ülök és hazautazom. Kevesen vagyunk, főleg így, hogy Lau most félkarú, akarom mondani féllábú óriás. Talán ha nem történt volna semmi a lábával, lehetne arról szó, hogy itt hagyok csapot-papot, de így nem. Azonban a legrosszabb az, hogy senkivel sem tudom ezt megbeszélni.
Mégis, ahogy Kimit nézem, megkönnyebbülök egy picit. Olyan békés, szinte sebezhetőnek tűnik most. Alvás közben nem hordja a maszkot, amit nap közben magára kényszerít, ilyenkor látszik a felszín alatt megbúvó ember. Esendő, akármelyik másik a planétán. Ő is összekucorodik magzatpózba, mint ahogy most is. És egy picit horkol.
Önkéntelenül is elmosolyodtam egy kicsit és a kezem magától indult meg felé. Óvatosan végigsimítottam az arcán, a homlokán, majd a hajába túrtam. Persze csak vigyázva, hogy ne ébresszem fel. Hirtelen lassabbá vált a légzése, mintha megérezte volna az inzultálást. Nem nyitotta ki a szemeit, viszont elkapta a kezemet és tenyérrel fölfelé, az arca alá húzta.
Lélegzetvisszafojtva vártam még pár percet, hogy megbizonyosodjak róla, a finn nem ébredt fel. Azután én is lassan visszafeküdtem az ágyikóba és elaludtam.

Reggel 7-kor keltem, addigra a Jégembernek hűlt helye volt. Fanyarul elmosolyodtam, majd egy a párnára készített cetlin állapodott meg a tekintetem.

„Csodás este volt. Majd jelentkezem a szünetben. K.”

Se puszi, se pacsi. Csodás.
Morogva készülődtem össze. Dohogva fürödtem le, mostam fogat, majd leengedtem a hajamat. Szerettem így hordani, ilyen szabadon. Összerámoltam a dolgaimat egy bőröndbe és már azt magam után húzva léptem ki volna ki a szobából, ha meg nem torpanok a nyitott ajtóban. A lábtörlőn ugyanis egyetlen cserép jácint volt elhelyezve, aranyos kis kaspóban. Vétek lett volna rálépni. Magamhoz öleltem a kis virágot és beszívtam az illatát. Valahogy ez a kis figyelmesség megmelengette a lelkemet.
A pályára vezető úton bazsalyogva ültem a hátsó ülésen, bár azért a többiek sokatmondó pillantásait még elkaptam. De nem izgatott. Valahogy két méterrel a föld felett lebegtem be a stúdióba, még a gravitáció sem volt rám drasztikusan lehúzó hatással. Magamban fityiszt mutattam Newtonnak.

Nem tehettem róla, de annyira örültem ennek a kis figyelmességnek. Örültem, hogy hiába Kimi nem mutatta, valahol mégiscsak gondolt rám, valahol mégiscsak számítok neki. Egy kicsikét. Egy icipicit. Talán egy hangyányit.
Úgy éreztem, hogy ezt meg kell köszönnöm neki. Végül is, sikerült pár órára kivernie a fejemből az otthoni gondokat és újra szerelmes bakfisnak érezhettem magam egy időre. Mint aki most éli át az első szerelem csodáját. Ki tudja, talán így is van?
Az ebédszünetben szépen kisomfordáltam a főhadiszállásunkról és a Renault háza táján kezdtem el sertepertélni. Út közben összefutottam a két Ferraris pilótával, Fernando viszonylag barátságosan biccentett egyet, míg a Kispösze egy kanál vízben meg tudott volna fojtani.
- Engem keresel? – hangzott fel a hátam mögött az annyira áhított hang. A szívem a torkomban kezdett dobogni.
- Ühüm. – feleltem megfordulva. Megragadta a karomat és a Paddock hátsó traktusa felé kezdett el húzni, a kamionok takarásába. Amikor úgymond biztonságos helyre érkeztünk, neki nyomott az egyik gépállatnak, a lábaimat a dereka köré kulcsolta és megcsókolt. Hozzám nyomta az alfelét és lökést imitáló mozdulatokba kezdett. A szoknyámon keresztül is éreztem merev férfiasságát és be kell vallanom, hogy nem maradtam érzéketlen. A körkörös mozdulatok, ahogy még a textilen keresztül is éreztem a merev farkát a hasamnak nyomódni… Felizgatott. A blúzom alá nyúlt és a melleimet morzsolgatta, belecsókolt a nyakamba, majd a hajamat a keze közé tekerte és picit hátrahúzta a fejemet… A nyelvével végigsimított az ajkaimon. Egyszer csak el-húzódott és kelletlenül felnyögött. Megütközve néztem rá, csodálkoztam, hogy nem fejezi be, amit elkezdett.
- A büdös kurva életbe! – káromkodott halkan. – A faszomat már! – láthatóan dühös volt kissé. Mérgesen nézett rám. – Este folytatjuk. Fél óra és kezdődik a pilótaparádé.
- Nem. – ráztam meg a fejem. – A futam után hazamegyek.
- Biztos?! – kérte rajtam számon. Lehajtott fejjel válaszoltam.
- Muszáj.
- Ez esetben… - újra a kamionhoz nyomott, eltüntette a közöttünk lévő textilt, majd belém is hatolt. Gyorsan, keményen mozgott és talán mindkettőnk vágyát fokozta a nyílt terep, a lebukás veszélye. Kezeimet a pólója alá csúsztattam és azok fel s alá barangoltak a hátán és a mellkasán. Aztán csak azt vettem észre, hogy a kezeimet összeszorítja és a fejem fölé emeli őket, lehajol és a dekoltázsomon keresztül csókolgatja a melleimet. Utána egyszer csak kiegyenesedik és még tovább fokozza a tempót. Egyszerre élveztünk el és a Jégember nekem feszülő testét a saját tappancsaimon kellett megtartanom. Pedig én is igen csak remegő lábakon álltam. Pár pillanat kellett mind a kettőnk számára, hogy kicsit összeszedjük magunkat, majd újra bámulni kezdett. Lassú vigyorra húzódott a szája. Közelebb hajolt és a fülcimpámba harapott, miközben az egyik tincsemet a fülem mögé tűrte. – Azt hiszem, a szünetben lesz elég időnk, hogy napokon keresztül élvezzük egymás társaságát. – súgta sokat sejtetően. Még egyszer, utoljára végighúzta az ujjait a gerincvonalamon, majd elköszönt. – Most megyek. Keresni foglak. Szia!
- Szia.. – feleltem neki. – És köszönöm a virágot! – kiáltottam utána, még idejében eszembe jutva, hogy miért is jöttem valójában. Megtorpant és lassan, nagyon lassan megfordult.
- Milyen virágot? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Ekkor döbbentem rá, hogy azt a gyönyörű jácintot nem tőle kaptam. Egy világ omlott össze bennem.
- Semmilyet. – feleltem halkan. – Felejtsük el. Sok sikert a futamra. – mondtam, majd el akartam sietni mellette. De elkapott.
- Milyen virágot? – ismételte meg a kérdést dühösen.
- Reggel az ajtóm előtt találtam egy cserepes jácintot. Azt hittem te hagytad ott. - vágtam az arcába, megtalálva a hangomat.
- Nem én voltam. – szögezte le gyorsan.
- Köszi, erre én is rájöttem. – nevettem fel keserűen. – Most miért nézel így rám?
- Biztos Giorgo volt. – sziszegte.
- És?
- Nem omlasz a karjaiba ennyi figyelmességtől? – kérdezte gúnyosan.
- Nem. – ráztam meg a fejem. – Nem izgat az olasz.
- Ellenben én igen? – tett fel egy igen csak költői kérdést vigyorogva. A képébe másztam.
- Mondd csak Kimi.. Tudod te, hogy mi a különbség a haha és a hűha között? - érdeklődtem bájosan.
- Nem. – rázta a fejét értetlenül.
- Kb. 20 centi. – feleltem meg a saját magam által feltett kérdést, mire nyerítve felröhögött. – Hidd el, hiába nem bújik ágyba a nő egy férfivel, bizonyos tájékot mi is lecsekkolunk elől és hátulnézetből. – osztottam meg vele a „titkot” és olyan szégyentelenül mértem végig, ahogy csak tőlem telt. Ezzel a kis poénnal megsimogatva az egóját hagytam ott a kamionoknál és visszatértem a hőn szeretett munkához. Nem akartam a tudtára adni, hogy mennyire reménykedtem abban, hogy ő volt a titokzatos virágküldő. Nem kell, hogy még nagyobb hatalma legyen felettem. Nagyon nem.